Ne ítélj túlságos szigorral életed bajairól,és ha boldogan akarsz élni,ne feledkezzél meg arról,ami jó benne.

Hatalmas igazságokat rejt  ez a gondolat, és úgy hiszem, hogy  joggal mondhatom azt, hogy mi sokszor sajnos csak a rosszat látjuk meg mindenben.

Sokat gondolkodok. Gondolkodom tehát vagyok-ugyebár. Ez a sok gondolkodás elvezetett egy megállapításra: lehetünk akárhol, csinálhatunk akármit, lehetünk együtt bárkivel; minden rajtunk áll, hogy mit hozunk ki az adott helyzetből! Mi vagyunk saját életünk alakítói. Mi formáljuk sorsunkat, pont úgy mint a szobrász a legbecsesebb alkotását. De mi van akkor, ha a szobrász képtelen formálni alkotását? Mi van akkor, ha a szobrásznak nincs elég inspirációja, nem elég nagy a célkitűzése, és nincs elég kitartása, hogy abból a nagyon nehezen munkálható és “makacs” valamiből Valakit  alkosson?!

A szobrász ugyebár Te és én vagyunk.  Jelen esetben nem tudok Rólad beszélni, mert nem tudom mit érzel, hanem csak magamról…:   Bárki érezheti magát egyedül. Az érzés, hogy csak magamra számíthatok lebénít. Egyenesen fáj. Talán én nem lehetek néha gyenge? Nekem mindig erősnek kell lennem? Sokszor fáj a magány. Üresnek, kiégetnek, boldogtalannak érzem magam. Az álarc, amit kifelé mutatok, a tükör előtt gyakran megtörik, és meglátom saját életem gyengeségét! Egy törékeny  lélek valódi jellemét. Nem egy más arcot, nem egy hasonmást, hanem a saját arcomat, és nem tudok önmagamnak hazudni. Egy embert látok, akiről mindenki azt hiszi mindig boldog, és képes bármit elviselni. De ez nem így van! A Pillanat, amikor az ürességtől még az elmúlás fájdalma is eltörpül leírhatatlan érzés. A Pillanat, amikor legszívesebben eltűnnék, de nem azért mert félek. Nem! Azért, mert már nem látom értelmét cipelni ezt a sok mindent. Nem vagyok erős….sőt! Néha gyengébb vagyok, mint a legvékonyabb fűszál, és képes lenne egy gyenge szellő is kettétörni.

A fájdalom amit érzek, nem egyéb: Hiány!

Olyan hiány, amit más képtelen pótolni. Ha  Valakinek a hiányát kell tapasztalnod, rájössz, hogy Nála fontosabb és becsesebb ember nem volt az Életedben. Neked pedig muszáj tovább menned egyedül. Árván. Nem látsz egyebet csak sűrű sötétséget, és felhőket, melyek teljesen elborítják lelked ablakát.

Egy idő után minden elmúlik. A bánat, a gyász, a fájdalom és lassan átalakul emlékké. Kérdés, mi leszel akkor, amikor már minden csak emlék lesz?! Talán egy romhalmaz, ami arra vár, hogy valaki újra felépítse? – vagy talán, egy erős vár, ami nem enged be senkit kapuin belülre?- egy elzárt sziget talán, ahova senki nem juthat el, mert veszélyes lenne az út ami odáig vezet? Az Élet bizony ilyen. Alakít. Kit mire. Legtöbbünkből a fájdalom egy erős, bátor, “veszélyes” embert farag, akitől félnek, mert szívét tönkre tette a fájdalom. Míg van akiből egy megtört, bánatos, fájdalmakkal teli embert szül, aki nem látja értelmét a világnak.

Ez a szobrász talán megtalálta a számára legjobb utat. Talán elindult valamerre. Kezdi összeszedni magát és talpra állni,  csak vajon mennyi időbe telik neki, míg végre teljesen erőssé válik?!

Utak. Kérdések. Emberek. Emlékek.

 

Egyszer minden megváltozik. Elmúlik…. Tarts ki, és légy a legjobb szobrász, aki elkészíti a legjobb művet: saját ÉLETEDET!